Alszol, Uram?!
Újságok címlapján: árvíz. A rádió 30 percenként közli a Duna medrét ostromló harcát. A tv képernyőjén elöntött házak, menekülő emberek, önfeledten segítők. Napok óta küzdelem az Ember és a víz katasztrofális támadása között. Mit tegyek? Gyenge vagyok már homokhoz, lapáthoz. – Mit tegyek? KIÁLTOK! URAM, ALSZOL?
Olvasom rólad Uram, bárkába szálltál, tanítványaid követtek. Vihar támadt a tavon. Vihar dobálta a hajót. S Te, Uram, ALUDTÁL.
Új évszázadunk napjaiban is bárkánkba szállsz, vihar támad, mozgásban a gazdaság, a társadalom, a család, válságban a család és megmozdulnak a hegyek, és áradnak a folyók, medrét ostromolva támad a Duna. Hitünk megrendül, reményünk fogy, szeretetünk kételkedik és te Uram, csak ALSZOL?!
Kiáltok: ments meg, mert elveszünk! – Felébredsz. Halkan kérded: ” Mit féltek, kicsinyhitűek? ” Majd parancsoltál a szél korbácsolta tengernek. És lőn csend. E csöndben újra kérdezted barátaidat: „Hol van a hitetek? „
Hol a hitünk? Elfelejtettük, hogy történelmünk során mennyi katasztrófa ért már minket, de Te felébredtél, és a történelem útján előbbre haladt az ember, háboroghatott a föld, a vizek kitörhettek medrükből, emberek ezreit érte sérülés és emberek tízezreiben mozdult meg a segítség, (mert ahol elhatalmasodik a gonosz, ott túlárad a jóság), –
a m é l y kezedben van: emberré lettél, sülyedő bárkánkat 2 ezer éve el nem hagyod, a Mindenség Szívében Szíved dobog, nem veszhetünk el…
Írom, de érzem félelmét tanítványaidnak: „Mester!…Mester!… Elveszünk.” (Lk 8,22-32)
Jajjukra felébredtél. Kiáltásunkra felébredsz. Ismét parancsolsz a szélnek, ami a Dunát korbácsolja, és elcsöndesedik minden. És a jóakaratú emberek újra takarítanak, építenek, hogy szebb legyen a világ.
Természeti katasztrófák megrendítik hitünk, gyengítik reményünk, szeretetünk Felőled és Feléd tele kérdőjellel. Emberek vagyunk. Nem az igazakat hívtad, hanem a bűnösöket…
Emlékszem – újra olvasom – volt már vízözön a Föld egy részén. Befejeztével igaz emberednek, Noénak ígérted:„Szövetséget kötök veletek./…/Ez lesz a jele annak a szövetségnek, amelyet veled és veletek és minden élőlénnyel kötök, amely veletek van
örök időkre: szivárványomat a felhőkbe helyezem, s az lesz a jele a szövetségnek közöttem és a föld között.”(Ter 9,11)
Uram, nem nézem az újságot, nem lesem a tv rémisztő híreit, rekviemet hallgatok a rádióból. Lapát, homok már nehéz nekem, de merem kérdeni: Uram alszol? – Merem kérni: Ébredj, elveszünk. Mennyei Atyád ígérte, add meg Te nekünk, hogy szivárványt lássunk, hiszen – ígéreted szerint – szövetségben vagyunk: Teremtő és teremtmény. És egy bárkában ülünk..
Szivárvány ragyogjon felettünk….