Őrzöm ölelését
Múltba nézek. Emlékek élednek. Arcokat látok. Ismerősök. Leírok egy nevet, magamnak: Szolnoky János Apát Úr… Emlékezésem homályát villámként hasítja szét az a pillanat, amikor utoljára öleltük meg egymást.
Akkor már a püspöknek jelentettem, hogy szabadon, de elháríthatatlan kényszerből kérem cölibátus alóli felmentésemet, amely azzal jár, hogy hivatásomat papként tovább nem gyakorolhatom. A hír gyorsan terjedt. Ismerőseim, barátaim döbbenettel vették tudomásul. Paptársaim többsége helytelenítette lépésemet. Volt azonban, akiben nagyobb szeretet ébredt.
Néhány napot magányosan töltöttem. Búcsúztam otthonom falaitól, az udvar fáitól, kedvelt kutyámtól. A falu nem sejtett semmit. Kegyetlen csend vett körül. Váratlan vendégem érkezett. Szolnoky Apát Úr.
– Nem tehet másként? – volt az első kérdése.
– Nem. – válaszoltam.
– Kérem, gyóntasson meg.
Gyóntatni kérte azt a papot, akinek más útra kell térnie. Kérte. Miért? Hogy megerősítse, bármi történik is, új útjain is pap marad mindig. Vagy Isten felé mutatta, mennyire szereti Őt esendő szolgájában is? – akkor hirtelen fel sem fogtam, ami később fénylett fel előttem.
Gyónás után néhány szó. Tartalom nélkül. Mit is mondhattunk volna egymásnak? Elég volt könnyeinket visszatartani. a csöndet pedig egyikőnk sem bírta volna elviselni. Segítettem felvennie kabátját. Kísértem az udvaron, ahol autó várta. Hirtelen megállt. Megfogta mindkét kezem. Tekintetünkben lelkünk szinte összeért.
– Atya, mondja, hisz az örök életbe? – a kérdés késként hatolt belém. És mint a sebzett testből a vér, úgy buggyant szívemből a válasz.
– Igen!
– Mennybe, pokolba, üdvösségbe, kárhozatba? – Faggatott tovább, mintha a való igazat akarná kitépni belőlem.
– Igen, hiszem az Istent és hiszem az örök életet.
– Jól van, fiam – mondta megkönnyebbült sóhajjal. Megölelt…
Beszállt az autóba. Integettünk egymásnak. Többé nem találkoztunk.
Hisz az örök életbe? – kérdezte. Miért? Ha hiszek, akkor döntésem az örökkévalóság távlatában történt. Akkor abban Istennek is szerepe van. – Talán így gondolta. Megnyugodott felőlem. Szeretett.
Vagy élő hite kérdezte az üdvösséget, kárhozatot eldöntő kérdést? Élő hite, igen, mert az élő hit kereső hit. A hit bármennyire „birtokolja” a Végtelent, újra és újra vágyik, akarja, hogy teljesebben legyen az övé. Tökéletesebben egyesüljön Istennel… Gyűszűbe a tengert… A majdnem semmi a Mindent… Élő hittel ölelt. Kevés ilyen ölelést őriz 81 éves szívem.
…………………………………………………………………
„APÁT ÚR”
Főpapi rangot jelez a cím. Illett is hozzá. Messze meghaladta az átlagot. Mégis, az „apát úr” inkább volt egyszerű pap, akinek lelkéből a Jó Pásztor szeretete simogatta a hozzá fordulókat. Valójában azért is illett hozzá az „Apát” megszólítás, mert a szó héber jelentése: atya.
………………………………………………………………………..
„HAGYJON VALAMIT AZ ÚRISTENRE IS!”
Akkor (1968) fiatalon bíztak rám egy falusi egyházközséget. Szegény falu volt, a szegény emberek egyszerű tisztaságával és szívgazdagságával. A temető fakeresztje korhadtan szégyenkezett a település közepén. Kőkeresztet kellene állítani, mondták, kérték. De miből? Töprengésemben, gondoltam, a szomszéd község idős papja tanácsot tud adni nekem. Elmentem hozzá, elmondtam gondunkat. Szolnoky Apát Úr válaszul először visszakérdezett.
– Atya, mit gondol?
– Kőkeresztet kellene állítani, amelyre márványtáblán megörökítenénk az első és a második világháború áldozatainak nevét is. Ugyanis a faluban nincs emlékmű.
– Bátor gondolat. Tetszik. Nos, figyeljen! Menjen át Tápiószelére, keresse meg kőfaragót, mondja, én küldtem. Rendelje meg a keresztet elképzelése szerint, egyezzenek meg az árban. Ígérje meg, hogy a felállítást követő második hónapban fizet.
– De Apát Úr, egyetlen fillérünk sincs még!
– Ne féljen, bízzon a Gondviselésben, és a hívek jó szándékában.
Hite Isten felé, bizalma az emberek felé, merésszé tett és tanácsának megfelelően cselekedtem. 1969 halottak napján imával áldottuk meg a kőfeszületet. A szentelt víz harmatja mellett a háború áldozatainak nevét őrző márványra a hozzátartozók könnyeket sírtak az ismeretlen helyen nyugvó szeretteikért. (Mellékesen megjegyzem, hogy másnap – akkor 1969-et írtunk – az illetékes államhatóság emberei látogattak meg, lázító tettnek minősítették a második háborúban elesettek nevének nyilvánossá tételét. Miért nem kértem engedélyt…? Közöltem, hatalmukban áll lebontatni, ám ezt nem velem kell megbeszélniük, hanem a falu népével… A kőfeszület ma is áll!)
December utolsó hetében rendeztem a tartozást. Mentem az Apát Úrhoz köszönetet mondani tanácsáért.
– Köszönöm Apát Úr!
– Szóra sem érdemes. Ne feledje, mindig úgy dolgozzék, hogy hagyjon valamit az Úristenre is!
Egyszerű mondat. Ő mondta, aki jól ismerte az Isten ügyeit.
………………………………………………………………………………………
LÁTTAM IMÁDKOZNI
Láttam imádkozni. Mise közben. Arcán belső figyelem a Titok felé. A mise után, lényén átsugárzott az érzés, alázattal hajlik meg a titok előtt, hogy nagy történésnek volt részese: misét mutatott be. Térdepelt az Oltáriszentség előtt napközben, olykor csak néhány percig. Áhítat borított fátylat vállára. Hitte, Valaki előtt térdel. – Szerette a rózsafüzért imádkozni. Nagyon tisztelte a Názáreti Máriát. Buzgóságát látva, önmagam előtt szégyenkeztem. Hol van áhítata mellett az enyém?!
Isten házát a sajátjának tekintette. Az egyház üldözés idejében, zaklatások ellenére templomokat renováltatott. Példaként állt előttem. Hitből nőtt szeretete, szeretetéből a tettei. Úgy lett meg neki „mindene”, hogy részére Isten és népe volt a minden.
………………………………………………………………………………………
ÁRNYOLDALA?
Nincsen fa árnyék nélkül. Egyetlen ember sem képes hiba nélkül élni. Nem képes… Van azonban olyan ember, s Ő ilyen volt, akinek belső sugárzásának fénye alig tette láthatóvá emberi gyöngeségeit.
Különben pedig a kidőlt fának már nincs árnyéka. Rég meghalt. Azok között lehet, akikről a bibliai Dániel könyvében olvassuk, hogy fénylenek Isten mennyei országában:
„akik sokakat igazságra vezettek, ragyognak, mint a csillagok, mindörökre.” (Dán 12,3) Maga Jézus is állítja: „Akkor az igazak ragyogni fognak, mint a nap, Atyjuk országában.” (Mt 13,43)
…………………………………………………………………………………….
A SZERETET EL NEM MÚLIK
Múltba néztem. Megélt kapcsolat elevenedett föl. Múltba tekinteni könnyű. Jó emlékezni igaz ölelésre. De előre nézni. „Nagyon” előre… Lehet álmodozással. Én reménnyel teszem.
Ő előre ment. Azon az úton – emberi sors – követem őt. S majd a hit isteni ajándékaként találkozom Apát Úrral, megöleljük egymást újra és megéljük: elmúlik a hit, megszűnik a remény, ám a szeretet örökké él.
Mácz István, 2015