Feszület
Gyermekek szenvedése, ártatlanok kínja, háborúk, haláltáborok, katasztrófák, kínzó betegségek, népek és egyének sorstragédiái mind-mind kérdésként kiáltják? Miért? Miért?! Választ várunk.
Mi a válasz? Ki ad magyarázatot? Még Isten sem talál szavakat, „csupán” elénk állítja a Feszületet. Lázadó vagy kétségbe esetten könyörgő miértjeinkre ez az Ő válasza. Megtestesült Isten Fia a kereszten. Isten válasza. Értjük?
Maga az Isten szenvedi szenvedéseinket. Amilyen kínzó a kérdés, olyan csodálatos a válasz… Jézusom kiáltó kétségbeesésed: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?!” Kétségbeesésem örvényében velem vagy. „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet.” – nyugalmad feltétlen bizalommal nyugtat, bár a miértek maradnak…
……………………………………………………………
A nem-magától-értetődő Istenben vetett hit
Schütz Antal megrendült lélekkel elmélkedik a nagypéntekről. „Úgy vállalta Isten az emberrel való sorsközösséget, hogy vállalta a tragikumnak, a bűnnek legérettebb gyümölcsét, a halált is… ennek okvetlenül lesz mélyebb értelme is… a történelem éjfele és rendeltetése: kivirágozni húsvétban, ha vele szenvedünk, vele együtt meg is dicsőülünk. (Róm 8,17) És sejtelme kél az embernek, hogy miért lett a történelem kulcsa ez az egyberótt két igénytelen fa, a kereszt.”
Hegedűs Lóránt református teológus így elmélkedik a feszület előtt: „… mi a 20. században Isten nemlétét tapasztaltuk meg világháborúkban, haláltáborokban. Sokan azt mondják: Istennek egy mentsége van, hogy nem létezik. Aki ezt a 20. századi életérzést soha nem tapasztalta meg, nem 20. századi ember… S innen kell eljutni odáig: DE VAN! MERT EZT Ő IS MEGSZENVEDI, MIKOR EMBERRÉ KONCENTRÁLJA MAGÁT A GOLGOTAI KERESZTEN. S Ő is számtalanszor isteni végtelenséggel belerendül abba, hogy százmilliószorosan szenvedje meg a mi legkimondhatatlanabb szenvedésünket. Ekkor lesz a magától értetődő Istenbe vetett hitből s nihilista hitetlenségen át NEM-MAGÁTÓL-ÉRTETŐDŐ ISTENBE VETETT HIT, amely viszont minden kritikát kiáll.”
………………………………………………………………….
Tér és idő keresztjére vagyunk verve mi emberek
Tér és idő keresztjére vagyunk verve mi emberek. Elalélunk – amint vallja egyik versében Pilinszky – aztán a szálkák felriasztanak. Szenvedésünk mozdítja fejünket. Hová, kihez forduljunk? Próbáljuk a Megfeszített felé fordítani arcunk. A vérünkben, idegeinkben, élő húsunkban hasító fájdalom értelmet keres. Talán „csak” annyit, amennyit Pálos Rozita költő kér: „Jaj, ne hagyj el Istenem! / Kívüled már senki nem / Gondol énvelem. / Mint szarvas a friss vizet / Vágyom tiszta közeled. / Síromnak adj nevet!”
„Nevet” – miért szenvedünk, értelmet az értelmetlenségnek, az elmondhatatlan szenvedésnek, ki adhat? Ő, aki a kereszten függ és képes azt mondani a fejét feléje fordító embernek: „Még ma velem leszel a paradicsomban.” Imádkozzunk Pilinszky szavaival: „Temess a karjaid közé, /ne adj oda a fagynak, / ha elfogy is a levegőm, / hívásom sose lankad. / Légy reszketésem öröme, / mint lombja a fának: / adj nevet, gyönyörű nevet, / párnát a pusztulásnak.”
…………………………………………………………………………….
Minden szeretet ősképe a golgotai áldozat: önmagamat odaadni
FESZÜLET útszéleinken, falvak, városok központjában, templomokban, otthonunk falán. Bánt valakit a Megfeszítettre emlékezés? Unalmas látni itt-ott, oly sok helyen? Annyiféle anyagból s annyi formában? Vajon mi a titka annak, hogy bár gyötrelmes szenvedésre emlékeztet, mégis nyugalmat és békességet ad? Hamvas Béla írja: „Minden szeretet ősképe a golgotai áldozat: önmagamat odaadni.” – Innen a Feszület tisztelete, megunhatatlansága, elfogadása, tűrése, igénylése, tisztelete. Jézus a kereszten „s ahogy kinyújtja karjait, elámulunk: oldalsebében elfér a világ.” (Vasadi Péter)
Mácz István