A kereszt
„Elég széttárni karunkat, hogy lássuk és belássuk: keresztre születtünk. De hogy ez a kereszt „édes”, arról Jézus keresztje és egyedül az övé győzheti meg szívünket.” (Pilinszky János)
A nagyböjt napjait éljük. A farsangi mulatságok is e szent idő elérkeztét jelezték. A katolikus keresztények homlokára pedig papjuk hamuval rajzolt keresztet. A kereszt teljesebb értelmében a szenvedés jelképe. A szenvedés az emberi természet velejárója. Volt-e, van-e csak egyetlen ember a Földön, aki nem ismerte meg a szenvedés könnyeit? Betegség, fájdalom, kín, szorongás, szomorúság, magány, csalódás, és ki tudná felsorolni megszámlálhatatlan formáit az ember testében vagy lelkében megjelenő keresztnek?
E magazin oldalain már elgondolkodtunk azon, hogy Isten emberré lett Jézus Krisztusban. Ő szerette magát Emberfiának nevezni. Valódi emberi életet élt. A középkor egyik bölcse tette fel a kérdést és válaszolta is meg: „Miért lett az Isten emberré? – Hogy megtanuljon sírni.” Jézus maga mondta tanítványainak: „Az Emberfiának sokat kell szenvednie…” Tapasztalatból merte hirdetni az általunk alig megérthető igazságot: „Boldogok, akik sírnak.”
A nagyböjt az Ő szenvedésére emlékeztet, de úgy, hogy a magunkéval is foglalkozunk. Minden szenvedés kereszt. De akkor válik jézusivá, ha előbb megteszünk mindent ellene. Ne kerüljünk bele, ha belénk vájt, legyőzzük. Ha őszinte küzdelmünk ellenére a szenvedéstől nem tudunk megszabadulni, csak akkor hihetjük, hogy keresztünk mélyen emberi -szent- (s nem csupán az állati élőlényt is kísérő jelenség). Bátor vagyok ezt állítani, mert Máté evangéliumában olvasunk Jézus magatartásáról: „Szomorú a lelkem mindhalálig… Atyám, ha lehetséges múljék el tőlem ez a kehely (szenvedés). De ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem ahogy te.” Sőt mindent megtett, hogy ellenségei el ne fogják, míg „el nem jött az ő órája.”
Ha minden erőfeszítésünk ellenére ránk nehezedik a kereszt, abban a pillanatban már nem egyedül hordozzuk, hanem Vele. Ismerjük szenvedéstörténetét. Simon nevű férfi segítette vinni a keresztjét. Veronika asszony kendőjét nyújtotta, hogy arcát megtörölhesse. Nekünk Ő a Simonunk és Veronikánk. A keresztények/keresztyének Istene Jézusban az emberrel együtt szenvedő Isten.
Mécs László költő szerint a kereszt az ember árnyéka. Fény-imádó szemmel születik. Látja a Napot. Indul feléje, de az a zenitre ér föl. Az ember most mit tegyen, oda nem röpülhet. A Nap tovább ment, lefelé, egyre messzebb. Megrémült az ember és hátra nézett.
„Most látta meg kitárt – karú árnyékát szívbe fájón,
amint keresztül feketült s elnyúlt a messzi tájon.
Vállára vette szomorún a mérföldes keresztet.
A Nap lehullt, a föld kihűlt és alkonyodni kezdett.
Lépdelt csillagtól csillagig, tán ezer évig is ment,
beoltott fény – szomjas szeme kereste Őt, az Istent…”
Igen. Nagyböjt. A kereszt árnyékában mindannyian Őt keressük hittel vagy hit nélkül, lázadozva vagy elfogadó szeretettel. Úgy vélem, szinte lehetetlen nem találkozni Vele, hiszen: „a megfeszített Isten karja tárva-nyitva áll, és nincs ennél tartózkodóbban kitáruló ölelés.”
Mácz István
(Megjelent a Ceglédi Panoráma 2011. március 24-i számában.)
Hozzászólások
2 hozzászólás
A fentiekkel egyet értek, csodálom, mélyen elgondolkozva olvasom, magamba szívom a mondatok értelmét – bölcsességét – s megállapítom fontos nekem ezeket olvasnom. Ahhoz, hogy hozzászóljak túl „kicsinek” érzem magam.
Tisztelettel maradok hű olvasójuk.
Lipcsey Ilona
Kedves Ilona!
Amit írt az már nagyon tartalmas „hozzászólás”.
Köszönöm.
Nincs több, mint elmélyedni a jézusi igazságokban, amely a bölcsesség mély forrása és belőle táplálkozik az emberi szív.
István