A Rejtőző
Sík Sándor különös álmát írta meg egyik versében. A könyvek világkongresszusán volt. Körülötte ezernyi könyv. Istenről vitatkoztak. Az egyik állította, hogy Isten messze van. A másik szerint nagyon közel. Isten a természet, állította a harmadik. A negyedik mondta: a nép. Az ötödik azt vélte, hogy minden az Isten. – Az álmodó ember egyre izgatottabb lett. Közbe-közbe szólt: nem, nem elég! – „A hatodik a semmiről beszélt, / A hetedik számokat recitált.” Az álmodó egyre hangosabban kiáltozta: Kevés! Nem elég! Nyugtalanul hánykolódott. Felébredt. Éjszaka volt. Belecsodálkozott az éjszakába és önkéntelen szólt Istenhez: Éjszaka vagy… Tovább
„Én vagyok az, aki van”
Ember és ember között bemutatkozással kezdődik a kapcsolat. Vezeték nevük mellett személynevükkel nyílnak meg egymás felé. Istennel hasonlóan legyünk, vagyunk. Az egyetlen Isten oly sok személyneve forog közszájon és tudományos körökben, hogy magunk is felsóhajtunk egy középkori bölcs szavaival: „Mindennevű, hogyan szólítsalak?” Tovább
Isten és én
Vakmerő cím. Ugyanis ki szólhat vagy írhat csakúgy, egyszerűen Istenről? Ugyanakkor ki az, aki nem gondol rá? – Bizonyára azt senki nem tételezi fel, hogy a címben szereplő „én” e sorok írója. Isten Isten. Az „én” pedig mindannyian. Írhatnám úgyis: ember. Bármelyikünk. Tovább