A Rejtőző
Sík Sándor különös álmát írta meg egyik versében. A könyvek világkongresszusán volt. Körülötte ezernyi könyv. Istenről vitatkoztak. Az egyik állította, hogy Isten messze van. A másik szerint nagyon közel. Isten a természet, állította a harmadik. A negyedik mondta: a nép. Az ötödik azt vélte, hogy minden az Isten. – Az álmodó ember egyre izgatottabb lett. Közbe-közbe szólt: nem, nem elég! – „A hatodik a semmiről beszélt, / A hetedik számokat recitált.” Az álmodó egyre hangosabban kiáltozta: Kevés! Nem elég! Nyugtalanul hánykolódott. Felébredt. Éjszaka volt. Belecsodálkozott az éjszakába és önkéntelen szólt Istenhez: Éjszaka vagy…
…..
Szabad így gondolkodni Istenről, hogy „éjszaka”, mely tele titokkal, átláthatatlan? Vakmerőség?! A Bibliából tudjuk, égő csipkebokorból nevét kérdező Mózesnek e szavakkal mutatkozott be Isten: „Én vagyok az, aki Van.” Aki Van, az rejtélyes?
Isten kedvelte Mózest, aki bizalmasan kérte is: „Ha tehát kegyelmet találtam színed előtt, mutasd meg nekem arcodat, hogy ismerjelek…” A válasz meglepte Mózest: „Neked megmutatom egész jóságomat /…/ Ám arcomat nem láthatod, mert nem láthat engem ember úgy, hogy életben maradjon.” (Kiv 33.) Igen, Istenünk ilyen. Joggal mondta neki Izaiás próféta: „Valóban rejtőző Isten vagy te!” (Iz 45,15)
…..
Istenünk rejtőző Isten, felfoghatatlan. Nem látom, nem hallom, nem tapintom, érzékszerveimmel nem érzékelem. Ez a „tapasztalat” azonban nem azt bizonyítja, hogy nem létezik, aki Van, hanem azt adja tudtunkra, szívünkkel sejteti meg, hogy létezési módja más, mint a teremtett világé. „Isten fogalma nem Isten megragadása, hanem elfogadása, hogy bennünket ragad meg egy jelenlevő és ugyanakkor mindig elrejtőző titok.” (Gál F.)
Tagadhatatlan emberi korlátunkat felismerjük, tűnődjünk el azon, hogy a velünk azonos létmódban létező világmindenséget képesek vagyunk felfogni, átlátni, megérteni? Minden megismert új ténnyel növekszik a még meg nem ismert arca… A Nap tűztengerébe meddig tudunk nézni a megvakulás veszélye nélkül? Tenger maradna a tenger, ha beférne egy pohárkába?
……
Most, ha eddig magunkban még nem tettük fel, tegyük fel a kérdést: mit kezdjen az istenkereső ember a „rejtőző Istennel”? Jó lenne, ha ráéreznénk mindannyian arra, amiről
Weöres Sándor ír „misztikus dalainak” egyikében.
„Erdőn, folyóban halásztam,
mikor eljött imádottam
éjben lopakodva hozzám,
meg ne sejtse háza népe.
Kért, hogy lombból vessek ágyat,
csillag-árnyban elaludt,
meg se tekinthettem arcát,
fedte karja és haja.
Azóta gondolkodom,
mint kívánjam kutatni,
milyen imádottam arca?
nem ok nélkül rejtezett el.
Talán az a kívánsága,
ne ismerjem, így szeressem,
azért surrant éjszaka
fekete vadonba hozzám.”
Költői szavak, nagyon emberi érzések, bármelyikőnké lehetnek. Ő nem ok nélkül rejtőzik el. Kívánja, bár „arcát eltakarja”, így szeressem… A Rejtőzőt, akinek mégis végtelen vágya megmutatni önmagát és boldoggá tenni mindazokat, akik bár nem látják, mégis hisznek benne.
Mácz István
(Megjelent a Ceglédi Panoráma 2010. július 30-i számában.)
Hozzászólások
4 hozzászólás
Reformátusként azt hallottam egy áhítat kezdetén, hogy reggel, amikor belenézünk a tükörbe, tudjuk-e azt gondolni magunkról, hogy „Te áldott vagy!”
Eszünkbe sem jut, mint ahogyan az is csak nagy ritkán napjaink közepette, hogy Isten ott van minden egyes cselekedetünk mögött és benne is, csak hinni kell abban, hogy ez valóban így van, s akkor életünk megszentelődik.
Isten talán nem is rejtőzködő, hanem nagyon is valósan bennünk élő a hit által, a Másik Ember felé fordulással, egy picike jóval, amit képesek vagyunk a Másik felé önzetlenül megtenni…
Szerintem így, s nem másképpen válik válik titokká, Szentséggé, forrássá, amely megtölti lelkünk szomjúságát „minden időben”.
Aki elrejtőzik az várja, hogy keressék. Most a jelenben. De sokszor nem is a jelenben élünk, nem arra figyelünk, hanem már a következő lépésre, a következő gondolatra. Keressetek és találtok mondta Jézus. Életünk folyamatos keresésből áll! Amikor már úgy hiszem most megtaláltam Őt, akkor távolodik el tőlem. A feltett kérdésre:”mit kezdjen az istenkereső ember a „rejtőző Istennel”? egy hasonlattal tudok válaszolni.
Kialakítottam magamnak egy módszert, ami számomra leginkább a bújócskázáshoz hasonlít. Ahogyan az unokáinkkal szoktam bújócskát játszani, vagyis amikor rám kerül a sor, hogy keressem őket, szinte már látótávolságban vannak, de nem nézek rájuk, még szemem sarkából sem. Nehogy elfussanak egy másik rejtekhelyre. Tovább keresem őket, miközben érzékelem közelségüket, a biztonságot, hogy ők figyelnek engem, én meg őket.
Ez az a pillanat, amit annyira tisztelek és szeretek és vágyom rá, hogy minél tovább tartson.
Köszönöm szépen a lehetőséget, hogy megoszthattam lelki kincsem egy darabkáját és hogy a mi Istenünk „rejtőző Isten”!
Szeretettel: Németh Jenőné
Sarolta
Kedves Sarolta, igazi Nagymama,
„igazi”, mert játszik unokáival. És vajon ők, nem hasonlóképpen vannak olykor, hogy látják a nagymamát, de nem szólnak, rejtőznek, hogy MEGTALÁLÁS öröme töltse be szívűket.
Örömmel olvastam sorait,
egy biztos, ha mi „nem találnánk meg”, Ő megtalál minket!
Szeretettel, István
Borús őszi estén mély gyászban csak és egyedül Istenbe lehet hinni és remélni.
Valóban Ő lehajol hozzánk és szeretetével, gondoskodásával megvigasztal minket.
Őszinte tapasztalattal írtam e sorokat. Ilona