Ébenfa-elefántcsont-Krisztus

Ébenfa elefántcsont KrisztusOtthonom legfontosabb falán függ. Féltve őrzöm, ó nem a pénzben mérhető értéke miatt. Amikor ránézek, nem csupán az értünk meghalt Jézusra gondolok. Nagymamám jut eszembe zsemlével, és az a nagymama, aki művészi feszülettel keresett fel. Ébenfa kereszten elefántcsontból faragott Krisztus.

Délelőtt volt. A ház előtti teniszpályán napfényben pattogott a labda. Edzés volt. A behallatszott vidám játék nem zavart. Íróasztalomnál dolgoztam. Kopogtak. Félénken.
– Tessék!
– Dicsértessék a Jézus Krisztus! – köszönt az idős, jól öltözött hölgy.
– Mindörökké.
– Ugye nem ismer? Unokáimat igen. Ikrek. Fiú és lány. Büszke vagyok rájuk, mert tehetségesek. Önnél már jártak. Esztergomban a ferencesek gimnáziumába járnak, készülnek az érettségire. Aggódom értük. Taníttatásuk sokba kerül, szüleik anyagi gondokkal küzdenek. Segíteni szeretnék.
(Táskájába nyúl és elém tesz egy feszületet, és folytatja.) Kérem, nézze csak jól meg. Indiai elefántcsontból faragott hindu arcú Jézus. Látott már ilyet? Nem akarom megsérteni, tudja, mi ennek a műkereskedelemben az ára?
– Nem sért meg. A fekete kereszten a hindu arcú csontkorpusz (test) lenyűgöz.
– Kérem, vegye meg. Szívemhez nőtt, örököltem, de unokáimon akarok segíteni.
– Most én kérem, ne essék rosszul, megvenni nem tudom, de vásárlás nélkül anyagi gondjain, engedje meg, hogy segíthessek. Unokáit becsülöm. Többször voltak nálam beszélgetni.
– Nem fogadhatom el, ami felajánl. Unokáimat nagyon szeretem. A feszületet boltba nem viszem, olyannál legyen, aki megbecsüli. Szívem úgy lesz nyugodt, ha én hozok értük áldozatot.

Közelebb tolta felém a feszületet. Néztem az arcát, mélyen a szemébe néztem, nem kételkedtem a szavában, hanem a szívéig szerettem volna látni és csodálni benne a nagymama jóságát.
Asztalomra tettem a kért összeget, sőt valamivel többet, hiszen biztos nem a kereskedelmi árat kérte. Megszámolta a pénzt és csak annyit vett el, amennyit kért.
– Köszönöm! – mondta. Szemében könnyek csillantak fel, az öröm könnyei, hogy unokáit tudja támogatni. Dicsértessék, mondta, kezemet megszorította, szemében a hálát láttam.

Ajtómon kilépett, emlékeimből soha. Ráadásul itt a feszület, amely emlékeztet rá és nagymamámra is, mindig. Ő szegény asszony volt, nagyon szegény, de Nagymama volt, jósággal tele. A városban, ahol élt és dolgozott, heteket töltöttem szamárköhögésem miatt, hiszen a levegőváltozás azt enyhíti, gyógyítja.

Reggelenként, amikor nagybátyám a Berettyó-partra vitt a tiszta levegő miatt, mindig megálltunk nagymamám alacsony ablakánál. Kopogtam. Hármat. Az ablak kinyílt és piciny táskám azonnal megtelt meleg zsemlével. Máskor süteményt adott. Mindig mosolygott. Halk, szelíd hangon minden nap kérdezte: “Ugye ma már jobban vagy? Holnap is gyere!” (Hogyan is írjam? Minden reggel szeretetében fürödtem…)

Zsemlék a táskámban, mint a bibliai szegény asszony két fillérje a templom perselyében. Ő is “mindenét” adta, mint a művészi feszülettől megvált nagymama. Szeretet nagymamák szívében. És nem is tudják, hogy szívükön keresztül simogat már gyermekkorunkban az Isten.

Mácz István

Ossza meg másokkal is!Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterShare on TumblrEmail this to someone

Hozzászólások